Mikulás apó
Amikor télen hullani kezd a hó,
Indul útjára Mikulás apó.
A szél szakállát tépi, lengeti,
De ő kegyelme ezt csak neveti.
Szélnek, viharnak vígan neki vág.
Csak egy arasz neki a nagy világ.
Egy pillanat: mindenütt ott terem.
Hátán egy zsák. Vaj’ mivel van teli?
Miben a gyermek örömét leli.
Mogyoró, dió, az ég tudja még
Hogy mennyi mindenféle nyalánkság.
A zsák kicsiny, egy vékás sincs talán.
És mégis, mégis – mely csodás talány
Ki e kicsiny zsák addig nem ürül,
Míg a jó apó nem járja körül
Szép rendiben egész föld kerekét,
S nem látta annak minden gyerekét.
Alszik a gyerek nép, sejtelme sincs,
Hogy az ablakon zörren a kilincs,
És nyíl az ablak lassan s megjelent
Mikulás apó késő éjjelen.
Jóságos szeme – mely kedves dolog!
Az alvó gyermekekre mosolyog.
Aztán ablak közt egy s mást ott „felejt”
Egy két mogyorót a földön elejt.
S a koppanásra itt – ott egy gyerek
Megmozdul, aztán tovább szendereg.
Óh kedves éj! Szép álmok éjjele!
Emlékeddel lelkem most is tele.
Hajam, szakállam – fehér mint a hó,
Öreg vagyok, mint Mikulás apó,
De ezen kedves, szép éjjelen,
Amikor a jó öreg megjelent:
Úgy érzem újra gyermek lettem én,
Mikulásváró kicsi kis legény!
Benedek Elek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése